Az még belefér, hogy a buszom korábban elmegy, így nem jutok el oda időben, ahova bár nem szeretnék, mégis szükséges, hiszen nyár van, kevés az utas bla bla. De az, hogy ha valahogy mégis sikerül feljutnom egy buszra, akkor a sofőr kitalálja nekem, hogy én ne fizessem a 225 Ft-os jegyem öccázassal, mert nagycímletű pénzből ő nem köteles visszaadni, már pöppet kiakasztott. Nem baj, kotortam neki aprót, igaz így is kellett adnia egy ötforintost, de majd egy órával többet ül a pszichológusánál, nagy dolog. Az ablakot ne nyissam ki, mert van légkondi, hirdeti a tintasugaras nyomtatóval gyártott gyűrött papírlap az üvegen. Ok, tiszta jó, nem kapok huzatot. Persze a légkondi nem működik, hát megfázni sem fogok. Akkor inkább a huzat, nyitom az ablakot. Néni leteremt, hogy nem szabad, mert hát ki van írva. Mondom rendben, merek én vitatkozni az élettapasztalattal?! Szó szerint főttem a saját levemben, de ezzel asszem nem voltam egyedül, mondhatom megéri 225-ért háromnegyed óra szaunna és 30 km utazás egyben. Függöny nincs, nem is lesz, nem is volt. Pont. Tűzzön csak be a nap. Bácsi veszekszik velem, miért nincs már nyitva az ablak. Mondom nekem mondta A Néni, hogy nem szabad, ki van írva. Veszekedjen csak A Nénivel. A szemem égett, de azért próbáltam azonosulni Thomas Langgal, Hugh Laurie hősével, mikor a mellettem ülő Néni szatyrai a lábamra borultak. Eltépte az új könyvem, ez igen bosszantó. Eltettem és próbáltam inkább aludni, és nem tudom, hogy csak álmodtam, vagy komolyan így volt, de valahogy úgy éreztem, hogy A Néni egyre zavarbaejtőbben szedegeti rólam a cuccait.